Róka-móka
Könnytócsák gyermekszemmel
Egyre többet sírnak az istenek.
Hull a könnyük márciusi őszben.
Mi szárazon maradna, nincs olyan -
a fák vízben tocsognak, cipőtlen.
Szétszakadt már az avar-harisnya;
darabjai, mint levél-fodrocskák...
felröppennek a zaklatott szélben -
s alászállva a hintát foltozzák.
A játszótér csendes, most este van.
Aludni tért a virgonc gyerekhad -
dehogy zavart közéjük tócsa, sár,
... istenek bánata rájuk nem hat.
(2016.március)
Labda vagyok, pöttyökkel
Vannak azért jó napok,
még ha nem is hónapok -
rövid órák, perc-hegyek;
ekkor mindent kedvelek.
Mint egy labda, pöttyökkel,
mikor dobják örömmel... -
úgy zsongok a föld felett,
mint kit mámor pörgetett.
Kár, hogy nem tart sokáig,
de hatása csodállik... -
akkor is, ha földet ért, s
már csak gurul ihletért.
(2016. február)
Elherdált színek
Korkorsóm kiürült, még több időt innék.
Cseppennek az évek (néha nem őszinték),
csodálkozom nagyon, mire e rövidség...
Cudar perc-fegyőrök - enyém ne őrizzék!
Még több időt innék. Órákat, kortyokban.
A kimért napokkal rosszul gazdálkodtam.
Sokat néztem (léha), ahogy a tűz lobban
és hevertem mélán magamra hagyottan;
ám milyen jó volt ez, így pihent az elme;
közben elfeledte: gyorsan itt az este...
újabb éjmadár szállt, szárnyával verdesve.
Halovány bőrömön nyugvást lelt a teste.
Elszendergett rajtam, én pedig hallgattam.
Szuszogását óvtam, Hold-színtől lankadtan.
Gyermekét őrzi így anya, hűs hajnalban, s
szeretné félni őt mind tovább, gyakrabban.
Innen fakadhatott a csuprom hiánya...
(félig csukott szemmel sötétet vigyázva)
s kilöttyent a leve korom-szivárványra;
talán ez lesz neked... Jövőd talizmánja.
(2016. február)
Éltető ébredő
(unokámnak)
Álom-manó, csöppnyi lélek, berepült az ablakon.
Tündérszárnyat hozott néked, édes kicsi angyalom -
repülj vele el messzire, vágyott gyermek-kertedbe,
ahol vár egy mesevilág, játszhatsz ottan kedvedre.
Mosolyog rád sok fura arc, képzelt, valós, félrémes,
törpék, dínók, rénszarvasok, egyik sem ellenséges -
körülnézel szép szemeddel, elbűvöl a látomás....
maradnál, hisz... pitét sütnek, ami éppen áfonyás.
Ej, de nézd csak, száll a hajnal, világít a képével,
távolodik az a süti, ma már nem lesz készétel -
tüsszög aprót párnád csücske, birizgálja orrodat,
hétágra süt a napsugár, fénye reggelt osztogat.
Ám Ő eljön minden éjjel, szárnyat adni, s titkokat.
(2016. május - átdolgozás)
Bál után
Úgy jöttél mellettem, mint ki menni készül;
fogtad volna kezem, de nem tetted végül. -
Hatalmas sóhajtás szakadt fel melledből:
- Táncolj velem kérlek, testestől-lelkestől.
És táncoltunk másnap és harmadnap ismét;
(te, aki olvasol, ezt már el sem hinnéd...) -
margaréták nyíltak minden léptünk után,
szegfűket fújt a szél hajunk közé puhán.
Így láttam akkor én. Csodát szakajtottam.
És víz nélkül is élt, szívemből hantoltan. -
Elégnek gondoltam lélek-napsugaram,
azt, hogy itt bennem sütsz hétágra, untalan.
.....
Gyémánt-csillogásunk megtört nemsokára,
összes bálunk ott ring emlék-gondolába'. -
Sodródnak még kicsit a parthoz ütközve...
hullámtalan sorsunk a mélybe üldöz le.
(2016. február-március)
A bohém ruhája
Isten tudja, miért lettem ilyen.
Ilyen írogatós, "költő" fajta.
Régen... alig-alig súgtam dalba
lélek-hangjegyekkel élet-hitem.
Lehet, azért lettem versfaragó,
mert elnehezült a szívmadaram.
Tollával takartam sírva magam,
s könnyóceán-vizén tenger a só.
Szétmarta ruháját, sajnálom én.
Vagy mit is beszélek? Örülhetek.
Üljetek köribém, szót keltetek. -
Pucér érzelmekből sző e bohém.
(2016. február)
Behunyt szemmel
Lecsukom a szemem, anélkül is látok...
látom a hangokat, mit szalagjuk átfog -
nézek erdőt, ahol nagyra nő a szépség,
emberek is jönnek, hogy magukat tépjék.
Gyomtalan fű közé rejtik el a szívük,
(hol a tündöklő Nap álmában, ha kisüt) -
ne találhasson rá élő, sem holt fia,
nehogy lecsurogjon mázról a patina.
Utána nyugodtan, mint dolguk végezték,
elhiszik kevélyen: bennük a képesség -
mivel boldogulnak, érvényre juthatnak,
mert ki fejben erős, ő lehet dúsgazdag.
Indulnak vissza az ösvényen, sorjában;
megbotlik a szélső, nézik talán százan -
egy kéz sem nyúl felé, ami őt elkapja,
fejtől vérző sebbel fetreng a latyakba`.
Lecsukom a szemem, anélkül is látok...
látom a hangokat, mit szalagjuk átfog -
nézek csapatot, ki szíve nélkül halad,
és hosszú még az út, amin új szív fakad.
(2013. október / 2016. május)
A gyékénykosaras
füstszín gyékénykosarát karján átfonta
mintha az Idő rajta nem fogott volna -
rámnézett, míg egyenes járással haladt
szemünk összetapadt a hold fénye alatt
lépett puhán, átlátszó szatén köntösben
míg én könnypatakkal a kertet öntöztem -
repkedtek köröttem szivárvány madarak
szobrász ettől szebbet, álmában, ha farag
semmi sem volt biztos, csakis a lebegés
a súlytalan Lét, ahogy bennem heverész -
és hogy min mentem fel az Ég szalonjába?
tán futó mosoly űzött, egy nagyon drága
derűs lények vártak, erre jól emlékszem
háttérként pazar éden, vászonfestményen -
ekkor lejtett mellém a füstszín kosaras
ó, tűnő szellemek!...hiszen én voltam az
(2013. április / 2016. április)
Léleksutból
Mindenik reggelen meghalok kicsit.
Kedvem léleksutból nehezen szökik -
látom, álomkörmöm lerágva tövig;
karmolatlan csöndben ásítok nihilt.
Szemeim résnyire nyílnak a fényben,
pillámra a reggel mintáit hímzem -
várom, e kínon csak kicsit enyhítsen
éjemlék-énemben szendergő vétkem.
Húzódnak bennem a felkelés izmok,
mozdulatlan vagyok, bár szívem harsog -
friss-vöröset buggyan a fáradt dalnok...
pumpál szorgosan, míg lét-ért tapintok.
(2016. február)
Nógató
Megállíthatatlan volt a lendület,
ami okozhatta csúfos vesztüket -
(csatatér az élet, későn ébredők;
sokaknak a bátrak sosem érthetők)
Kikerülhették a fontos nyomokat.
Apró ómen-gyermek sírva noszogat.
"Figyelj, figyelj kérlek - ordítja a csöpp -
kalandtalan ember, gyűl benned a csönd."
Átaludhatták a sorsuk garmadát,
mélán merenghettek ezer hajnalt át.
"Ébredezz hát álmos, kábult, talányos,
elfogyott az álom, lépj hát, varázsos."
Megállíthatatlan volt a lendület,
ami okozhatta csúfos vesztüket -
(káprázatban járók, későn ébredők;
a rózsaszín felhők még nem élhetők)
(2016. február)
Szuvenír a vállamon
Varrt egyszer a szerelem
nekünk folt-takarót... -
aprólékos öltéssel
hímezte, csodamód.
Felöltöttük magunkra
szenvedély-palástját...
darabjaim bársonya
örömmel talált rád.
Itt hagytad e pokrócot
grátiszként vállamon...
kifakult, mint én magam,
s nincs mire váltanom.
Szemfedelem lesz végül,
halált átragyogva -
nézzük ezt mi magasból,
párban... csillagsorba'.
(2016. február)
Túlparti csendélet
Nincs már min búsulni,
elmúltak a ködök... -
miért hát mégis, hogy
könnyekkel küszködök?
Tán a Nap ereje...
abban támadt hiba -
gyengesége révén
dúl bennem galiba.
Kevés lett itt a fény,
nem látok magamban -
lelkem csak botladoz
feldúltan, zavartan.
Kifújt innen a szél
virtust és ragyogást -
széthordta messzire,
hol rájuk Vadon várt.
Átadta a nyárnak
a világ túlvégén... -
egy lány a tengerben
úsztatja a békém.
(2016. február)
Legbensőbb dallamok
Boldog beszélgetés, önfeledt szókígyó,
ti gombolyag-ágyas, lágy betűfonalak -
(Látod, mégis, mégis, nekünk sikerülhet!)
Éjjelben-nappalban magamban hordalak.
Szívjegyekkel írom édes dallamomat;
fenséges, felhőtlen, valódi énekem...
s az, akihez tőlem szökken át a nóta -
karomban alszik már derűsen, édesen.
.....
Örömnek ősapja, sugárzó Reménység,
sarkig nyitod kapud a koránkelőknek -
sajnos félig vakon és nagyot is hallón
torpanunk szélesre tárt ajtód előtt meg.
Elég néhány mosoly, szívélyes kézfogás
és döntő lépést szül a szent felismerés -
bemegyünk házadba tiszta üdvösséggel,
ahol minden részlet szerelemtől egész.
Jelenünkbe jött a hőn áhított élmény,
bekövetkezett hát, amiről álmodtunk -
csillagok szikráznak legbensőbb egünkön,
emlékeztetve, hogy mi lettünk a holdunk.
(átdolgozás: 2016. április)
Szikra-kerti örömök
Szerenádot ad lelkemnek dallam-piros ajkad
szeretve és áldva lett hát szerelem e honban -
csönd-betűid virágát mind a hajamba fontam
selyme közt az illat-szérum rutinosan baktat.
Bizserget a leheleted, számon biz' nem lankad
csókodtól a jeges szív is rőt-lánggal fellobban -
kívánom, hogy tested íze égessen meg jobban, s
húsunk, vérünk sülve-főve mámormáglyán halhat.
Gyöngéd kezed derekamon folyton arról faggat
mit tennék, ha nem ölelne mindig ilyen hosszan -
bőröm tüzén izzó válasz szőr-szikráktól robban
engesztelhet perzselésén szempillámról harmat;
nézésünk már összeforrva misztikus varratnak.
(módosítás: 2016. április)
Belvárosi téli tárlat
Belepi a hó a tavalyi mocskot,
hull a kutyaszaros, csúszós betonra, s
talpamhoz ragadva, némi szétfoszlott,
filterig szítt csikkel kerül szinkronba'.
Egyhangú a környék, unalmas a táj,
naponta ugyanaz a szürke festmény -
én vele lélegzem (szökött papagáj),
sokszínű tollaim bárgyún keresvén.
A parkban reszkető percekkel villog
a fényes kijelző... mindig ránézek -
s balra fordulva, mint szélütött billog
(erre örökké fúj) ... vászonra égek.
Levakarhatatlan lettem a képről,
táj-jellegzetesség, élet-kereszttel -
bár, elég egyszerű; nem aranyfénytől
sugárzik alakom; matt minden reggel.
Belefakultam a sápadt háttérbe,
a sarkon vár rám egy sárga villamos -
milyen érdekes! ha festőm cserélne,
lehetnék sárga én, míg az... színbajos.
(2016. január)
Magasan delel
Szívemre simul egy áldott, mély Érzés,
feszülten hallgatja ódon balladám -
és hangján beröppen lelkem ablakán...
az öröm-szellőből kitörő szélvész.
Odébb fújja a port, emlék meglebben,
döbbenten áll huzatban a gondolat -
lúdbőrét vedli a fázós csontozat....
boldogság-pirulám köztük elrejtem.
Érfalak hevén gyógyszerem terelem,
kéjkapszulák oldódnak fel vérembe' -
és törlik a matt színeket fényesre;
hétágra süt már bennem a szerelem.
(újragondolva: 2016. január)
Csak kegyesen
Máshol szeretnék lenni, bárhol;
ahol egy szem még elvarázsol -
ahol a gond a sutban nyugszik,
nem emlegetve sosem csuklik.
Zöld réten, ormon, rózsakertben,
mindegy nekem, csak újrakezdjem -
magam mögött a rosszat hagyjam,
nehéz a leckém, körmös csattan.
Korán küldtek el minden tételt,
oktatóm jó szót nem fecsérelt -
tanuld magad, ez volt az elve....
s balféknek bukás hű bérence.
Munkálkodom a döntő vizsgán,
agyam kifáradt, csorbult villám -
könyörgöm könnyű kérdést adjál,
vagy ha értékelsz... hazudhatnál.
(2016. január)
Vándormókus
(Otthontalan)
Minden odú foglalt, eladva az erdő;
körbenéz a mókus (világjárt tekergő) -
adjatok egy zugot, ahol megbújhatok,
annyira fúj a szél, fülem bojtja vacog.
Kukucskál a bagoly, kerekedik szeme;
tollát borzolgatva rémísztőt zengene -
nincs nálam menedék, huhogja magában,
úgy tudom máshol sem, azaz... általában.
Szegény kicsi pára, didereg a fagyban,
maradt volna távol, házában, álmatlan -
ott a nyár dajkálta, szivárvány ringatta,
daloltak a lombok, rá-rákacsintgatva.
Ám ez mind hiába, hisz honvágy kínozta,
ezért visszaindult, mit neki színpompa -
kalandor lelkéből a tempó kihagyott,
sorsa nem lesz eztán annyira hányatott.
Sosem hitte volna, hogy rég elfeledték,
idegenné váltak az új naplementék -
és idegen ő is, tikkadt, nyúzott vándor...
csak a szél tereli, mint jólelkű pásztor.
Emlékek hadával most a bokorban hál...
szitálni kezd a hó, a gallyakkal paktál -
barátunk malteroz a hófehér habbal...
mire hajnal virrad, kész lesz a falakkal.
(2016. január)
Sosem volt makulátlan
Nincs levegő, bennrekedt a szusz;
fojtogat a bizonytalan káosz -
nyugalom szól a távolból vissza:
fizess még a biztonság árához.
Nincs már pénz se', koppan a semmi;
sok elköltött lélek-garas helyén
csillog néhány lepattogzott szilánk -
többségében szúrósan hitszegény.
Nincs levegő, bennrekedt a szusz;
belső kertben pusztulnak a rózsák -
szirmuk hullik emésztetlen múltra,
... hulladékként vér-körüket róják.
(2016. január)
Itt nincs háború
Szerencsés nemzedék vagyunk talán,
világ-csatákba (jaj!) nem kerültünk... -
nem virult orgonánk más talaján, s
nem kellett hódolva szégyenülnünk.
Ötvenet-hatvanat leélt ember...
aránylag békében, csendben ébredsz -
benned ha felrémlik Az a rendszer,
vajon a könyvekből mennyit érthetsz?
.....
Filmeken nézed a borzalmakat...
folynak a betűkből véres sorok -
(szíveden repeszként fájdalmasak)
bensőd a sérülttel együtt zokog.
Ha vége, felöltöd szebbik ruhád,
kimész az utcára, tankok sehol -
üvegfal mögött az árcédulák...
felfelé, felfelé, mind mószerol.
Géppuska ropog a föld peremén,
messze van, nem hallik, bulira fel -
dübörgő zenében ülsz hevenyén...
szavad csak szétpukkadt lufi-panel.
.....
Szerencsés nemzedék vagyunk talán,
(jaj!) világ harcában nem volt részünk -
de háborút vívunk ezen hazán...
mert folyatni hagyjuk lelki vérünk.
Ötvenet-hatvanat leélt ember...
ha benned a béke, még remélhetsz -
becsülni kellene végre egyszer,
hogy sortűzre bizony sosem ébredsz.
(2016. március)
Máz
Csak a szépről kéne írni, a jóról, a hóról,
arról, ami most éppen nincs, bújik a bimbóból -
mert ha elég sok vizet kap, tán még kifejlődik,
főleg, ha a nap is süt rá, szelek sem mellőzik.
Csak a jóról kéne írni, szeretőkről, vágyról,
arról, hogy egy boldog ember mit lát a világból -
mert mikor azt elolvassák, tűz gyullad odabenn,
angyalszárnyú álmok vállán röpül a csoda lenn.
Csak a vágyról kéne írni, a tervekről, csókról,
arról, ami részegítő, s megvéd a valóktól -
mámorosan minden más lesz, vattacukor-édes,
mért kívánnánk a keserűt, ha a "méz" bőséges?
(2015. január)
Pillantás
A Jelened egy pillanat,
s Tegnapoddal... kimarad.
Elkapnád a fordulóban,
hogy kicsikét pihenjen -
ne rohanjon mögéd érni,
álljon veled kettesben.
Időt húzol, nem búcsúzol,
spórolt perc csak mozzanat -
töredék a nagy egészből...
mint olthatná szomjadat?
Szót érteni lehetetlen,
a "momentán" sürgető -
összes órád a küzdőtér,
meccs állása: tűrhető.
Azért mégis hátráltatnád,
hisz a Most az zsongító -
örök nyárban édelegve...
toll sem volna oly síró.
Voltba-látó pikírt szemek
háttal néznek maguknak -
megcsonkított pilláikkal...
Jövőt lesve fakulnak.
A Jelened egy pillanat,
s Tegnapoddal... kimarad.
(2016. január)
Ha majd egyszer...
Hamis a nézés, hamis a mosoly,
hamis dallam száll léttelen légben -
hamis ritmust fúj rá egy füstgomoly,
mikor rágyújtasz, hogy cigid égjen.
Hamis világban hamis emberek
(talmi témájú, mesterkélt nyelvű
igéket hintve) mű-vért mentenek
az eljövendő, kontár-könnyelmű
jelmezt öröklő, nyakas-modoros
kor-nemzedéknek. Kéne valaki,
ki újból "gyúrna". Régi motoros,
az biztos tudna. Rátermett szaki,
kiben bízhatunk. Elkorcsosultunk.
Tiszta nyersanyag, "igaz" volna jó -
a férges hústól hamarabb hullunk.
Jöhet özönvíz vagy vég-csattanó,
csak értsük már meg, miből okuljunk.
(2015. december/január)
Sírkerti kalkuláció
Olyanná lettem, mint kézen a hatodik ujj,
mint fejen a harmadik fül, ami nagyothall -
mint tarka bájbokrétában a csúf lódarázs:
csúnya, fölösleges, "tűnjöninnenazonnal".
Érek-e még valamit? hisz túléltem magam.
Igazság szerint négy éve halott lehetnék -
nézve a temetők szürke-tömb szövegeit...
Ó, vajon miért? a számok szemem keresték.
Gyors kalkuláció: közepest éltek sokan,
többen azonban hosszút, feltűnően hosszút -
s azok a pici létek... Isten tudja miképp?
Hantjuk elé leteszem a lélek-koszorút.
Van nekem ebből elég, boltban nem árulják,
csak affélét kapni, ami elfonnyad, szárad -
ám emlékezünk-e később ezen csöppekre...
kik épp, hogy ismerhettek virágokat, fákat?
Árva csavargóként ténfereg gondolatom.
Egyik felirattól csámborog a másikig... -
és örökmozgó agyam mérgez öntudatlan:
oszt, szoroz, kivon, a túlvilággal bratyizik.
Felfoghatom úgy, miszerint korom ajándék,
ötvenöt múltával a Sorsom mégse tört meg -
jeleit elküldte, hogy bajlódva számoljak...s
míg idejét javítja, képzelhessem bölcsnek.
(módosítva: 2016. február)
Örökké ugyanaz
(Emberek, mesék, istenek)
Mindig a birtokvágy hajtotta az embert.
Még több földet, vallást, erőt, utat akart.
Közel a határhoz lépett határtalant... s
tiszta lelkű pogányt tűzhittel keresztelt.
Halált rendelt, átkot, harmadnapra lángolt
ki ellenállt, s kár volt makacsságban élni.
Harácsoló gőgnek keze száz tenyérnyi -
koldusok éhéből módos bűnt barkácsolt.
Rőtszakállú bácsi mondogatta mindig:
"Minek is beszélek, sohasem tanultok.
Sorsotok veletek rosszkedvűen kullog.
Amíg öldökléssel juttok csak a "szirtig",
a bosszú mértékét istenek kicsinylik.
Haragjuk örvénylő felhőkben kavarog -
villámverés végén vért köphet ajkatok.
Lelketlen testetek sátánkertbe hintik."
Ím, a vak gonoszság ördög-árnyakon hal,
világégés hátán nincs megállj, kegyelem -
a Nap sem kel fel ott, a szétdúlt keleten...
gyehenna mocskában áldoz fájdalommal.
Mindig birtoklásért csatároz' az ember.
Sok-sok földet, vallást, nőt és férfit akar.
Pallér-elmét játszik, pedig tudattalan.. s
erőszak-kalandja jövőgyilkos fegyver.
(2015. december)
A porral elvegyül
Pici lettem, oly csepp, mint egy bolha,
s ti, mintha tovább nőttetek volna -
magasak vagytok, terebélyesek...
közöttetek úgy érzem, elveszek.
Hangom fúlóban, gondolatom nincs,
ha voltam régen, az elásott kincs -
és sok föld került rám elevenen...
mibe az Érzést most belevetem.
Remélem kikel, ha nem ma, holnap,
a lényeg: énem, mely kapaszkodhat -
legyen támaszték lentről az égbe...
mielőtt sötét borul elmémre.
Hozzátok bújnék, kik rám nőttetek,
de vesztes lettem, ti meg győztesek -
s a győzőnek jár babér egyedül...
a legyőzött a porral elvegyül.
(2015. december)
Úton a végtelen felé
Méltatlanul bán' a Sors az öregekkel,
ellopja szemükből a fénynek csillagát -
homályos utakon poroszkál már a láb...
bukdácsolva bokáz a táncos reggellel.
Reszkető kezekkel kell fogni a bögrét,
kilöttyen a kávé, a kanál szambát jár -
micsoda butaság, a szék is hasmánt vár,
mert felborult éjjel... ráült az öröklét.
A szoba épp lehűlt, nincs, aki begyújtson,
megnőtt a távolság az udvar végéig...
régen közelebb volt (a vén így emlékszik),
mintha minden dolog ott lógna a csúcson.
Nehezebb mozdulni és körülményesebb,
súlyokat hord a test, míg a lét súlytalan -
lebeg benne a kor, mint mondatban alany,
akárhová tesszük, csak a szó népesebb.
Mily kelendő volna most a fürge küllem,
a hamvas barackbőr, ragyogó tekintet...
(ami még egy kontárt is bőven megihlet)
de száműzve lettek, másokra feszülten.
Méltatlanul bán' a Sors az öregekkel,
ellopja szemükből a fénynek csillagát -
tapintani az űrt, a végtelen határt...s
amott, a semminél, értük Halál seftel.
(2015. december)
Róka-móka
(Eső után)
Falevélen ringó cseppek...
összegyűlnek, szövetkeznek -
lesz belőlük cseppek cseppje,
szél vonója húzza egyre.
Elindulnak, mint folyondár,
(ha tehetnéd, becsorognál)
egyik-másik optimistább...
ettől felhők könnye tisztább.
Odajutnak földrögökhöz...
testük velük tócsát ötvöz -
máris résnyi patak dagad,
ábrándja biz' messze szalad.
"Elérem majd az óceánt...s
álomekém hullámot szánt -
felpuffadok hatalmasra...
tükörkép néz önmagamba."
.....
Sajnos ekkor malőr esett.
Arra járt egy komisz róka.
Meghempergett a kis tóba.
Bundájára bukfencezett...
minden merész vágy-fiola.
(újragondolva 2015. december)
