Sztancsik Éva L. (fiókáim...verseim)

Még el kell mondanom
(Nekrológ helyett)

Bennem maradt a történeted, Eszter.
Nem gondoltam, hogy van még itt hely,
hiszen annyi már a mese, a nyomor... 
annyi a baj, hogy magam sem tudom
mi az, ami ebben a rengeteg jelen és
múltdobozkában raktározódik és hol
alulra kerül, hol felülre, hol csak lebeg;
van, hogy felrázkódik, én pedig
meglepődöm, netán elszomorodom:
Jé, még ez is itt van, az is...talán az idő
mégsem old meg mindent úgy, ahogy 
azt sokszor emlegetjük, szeretnénk,
várnánk. A fájdalom nem bújik el...
nem múlik el, csak belepi egyfajta
emlékköd, s kicsit nehezebb már
tisztán látni, tisztán érezni, de mindig 
sajog, mindig velem van. A hangodon
szól, a nevetéseddel váj szívembe,
pörgeti előttem beszélgetéseinket...
kétkedéseinket, útkeresésünket -
anyai rágódásokat, a cicás sztorikat 
(remélem kedvenced jó gazdára lelt).

Bennem maradt a történeted, Eszter.
Amit egyáltalán nem furcsállok, hiszen
olyan friss, olyan közeli, olyan megrázó.
Még felkapom a fejem, amikor megáll
a lift az ajtóm mögött és látlak magam
előtt, ahogy mélabúsan avagy bájos 
reménytelin köszönsz - szia, évike - 
felnyalábolod a papírokat, adsz egy-két
levelet postázásra és már itt sem vagy.

Már itt sem vagy. A képzeletem játszik.

Bennem maradt a történeted, Eszter.
Aranymasnival kötöttem át lelkemben,
hogy sosem tévesszem össze egyéb
históriákkal, tragédiákkal, sorsokkal,
s mindig lelki szemeim előtt legyél,
hogy bármikor rádnézhessek...
hogy vigyelek magammal, hogy...
te is velem jöhess  tovább 
maradék utamon.

(2019. május végén)

Alig-május

Az udvar sarkában, tavasz lábnyomában
fürdőzik a reggel felhő-pongyolában;
csepereg az eső, a föld, mint a szivacs -
ó, drága májusom, sírós (nyár)bébi vagy.

Tudom, szeret a fű, mert úgy megnő tőled,
hogy gyepből az idő nagykabátot szőhet -
aztán... ha felveszi, álmélkodhat magán:
vajon ez a hónap zavart-e vagy vagány?

Virágokat vittem mélyalvók kertjébe,
oda, hol madárdal szálldoshat kedvére.
Nem zavarja semmi az ének folyását,
lélekraj alussza vég nélküli álmát.

Az udvar sarkában, tavasz lábnyomában
fürdőzik az este felhő-pongyolában;
könnyezik fenn az ég, éjjel-nappal sirat -
általa élő, s holt... esővízből ihat.

(2019. május)

Véglet

Koszorúk egy síron -
kinn a temetőben...
és a Nap is most van
pontban lemenőben;

de még éppen rálát,
rálát a világra -
fényével betölti
azt, aki már árva.

Madárdal hallatszik...
szellő kúsz' hajamba -
nincs már, ki figyelne
szavamra...magamra.

(2019. március-április)

Márciusi estén

Új Tavaszom ébred, nyújtózkodni hagyom.
(Adománya nekem igen becses vagyon.)
Növekvő hajtások pattintják a földet -
ébresztő, ébresztő, mutassatok többet!

Álomból, kómából Nap ecsetje költ fel.
Megfesti a Kertet sárgával és zölddel.
Aprócska bogarak csatasorban járnak.
A rózsatöveknél fürge árny vadászgat.

Ugrál erre-arra, boldogan szaladgál...
Bohókásan szökken mindegyik falatnál,
majd (elunva mindezt) felpattan a fára -
ennek a cicának nincs mezsgyehatára. 

Mellém szegődött ő, engem kiválasztott.
Örökbe fogadtam, bár vívunk pár harcot.
Remélem elcsitul benne az ős vadság,
s túlélik viháncát a tulipánhagymák.

(2019. február-március)

Engedet

Állt még ott egy hajó... az is tova úszott.
Halkabb lett a móló, nem annyira zsúfolt.
Sirály-röppenések tördelték a csendet,
éjente hallgattam a dobbanást benned.

Itt maradtunk ketten a madarak között,
mellőlünk az élet hullámokban szökött.
Moha-ette kőtömb zöldell már a vízben,
hogy a szürkeségen némileg szépítsen.

.....

S belegázolok most a jéghideg tóba,
(felettem hangosan ketyegő Nagyóra)
szétázott vágyaim hamisan valósak...
Intek hát végül az utolsó hajónak.

(2019. február)

Rebbenések

Pillangó szárnyai rebbennek a széllel,
csapodár álmaim köröttem keringnek - 
makrancos szellőlány ámulva tekintget...
biztosan nem számolt efféle veszéllyel.

.....

Agyamban lángvörös palettákon járva
lüktető vérerek dús partján ballagok -
rikoltva ropják benn huzatos dallamok,
száz pille táncol a szürkeállományba'.

Csitítni szeretném tüstént a mulatást:
"ébredni, ébredni, hess innen mindenki "
röpdöső képzelgés a csendem belengi
és virgonc káprázat utódból újat gyárt."

.....

Fogyóban az erőm, lobogóm a vészjel,
víziók szorongnak úgy, mint a heringek -
többségét hajnalfény nyalábok eszik meg
és sugárpihékben szóródhatnak széjjel.

(2019. január - módosított változat)

Messzi-mami

Én vagyok a Messzi-mami,
kocsim röpít hozzád, ami:
suhan velem dombok között,
s látom az ősz... átöltözött.

Felvette a meleg ruhát,
fehér bundát, csudi-puhát,
jóllakottan  gömbölyödött,
jégcsapokkal lámpán bökött.

Visszafelé (ahogy megyek)
már nincsenek hófellegek -
leolvadt a tél ködmöne...
figyelem: a tavasz jön-e.

Na, de nem ám, csalafinta,
szélvédőmön eső-minta -
szakad, zuhog, csörög, csattog,
(mondom én, hogy távol laktok.)

Míg megjárom oda-vissza,
felhőnyáj a vizet issza ...
később tejszín gyapjút hullajt,
arra a Nap sugárt zuttyant.

Szóval -

Én vagyok a Messzi-mami,
kocsim röpít hozzád, ami:
nagy segítség, nagyi-barát,
s... átfesti az idő haját.

(2018. december)

Lefelé visz az út

Már azt mondta, 
az új ruha
nem éri meg, 
és így volt a 
cipővel, 
táskával, 
bánattal.
Megtette 
a régi, 
az elnyűtt,
az ismert. 
Amihez 
szokva 
volt, 
mint az öreg 
eperfához 
a kiskert. 
Már azt mondta, 
jó ez így,
jó az úgy, 
ne legyen 
másképp;
bánt a fény,
bánt a hang,
változni nem
érdemes.
Már megjelenik
bennem 
ugyanolyan
elhúzódás,
bezárkózás,
már látom őt
magamban,
ahogy
megfogja
a lelkem és
vezet egy
ódon
gondolat-
lépcsőn
lefelé,
mindig 
csak 
lefelé...

(2018. november)

Kitörés

ködös
ablaküvegemen 
lomhán csorgó pára
a félénk cseppeknek
útját csak por állja
s elegyet képezve
összekeverednek
csapások kanyarján
szürke csíkká lesznek

a 
szoba 
szűk 
nem fér be a fény
kifakult kék szemem
sárgára cserélném
sárgára mint a Nap
hogy melegíthessen
s elolvadjon a föld
sarkából billenjen

tüze
perzselné
az eget
vérnarancs hevével
sugárzón égnék el
együtt a vén kékkel
és föld-szilánkokkal
repülnék mint angyal...
de még visszajönnék
hátha nem vigasztal
senki Más Tavasszal

(2018. október)

Naphajszálon

Vértelen szívem szenvedi hiányod,  
kamrája kulcsa érfantomok foglya -
lajtorján mennék fel hozzád az égbe, 
hogy légi fényed bensőm beragyogja.

Halandók vagyunk, tanít'ák Istenek...
de kell-e hinnem szavakat a hamun?
A végzet szele talpam alatt fúj ma,
s megkövült évek porján tipor sarum.

Bársonyzsinórt vet lábam elé az éj,
kúszom fel-felé(d) tejsűrű fellegben -
reményem szerint lepled is fellebben...

és láthatom azt, mit sosem, földi lény.
Ám jaj, kötelem szétfoszlik... sajnálom -
lelkem lebegve billeg naphajszálon.

(A távolság csak odakinn létezik.
Idebenn összeérnek a lélekutak.)

(2018. szeptember - átirat)

Gyűjtögetők vagyunk,
morzsákat csipkedünk -
elszórt, lehullt érzést,
végszavakat lesünk.

Nézéseket lopunk,
tekintet tüzeket -
érintést, ölelést...
legtöbbször üreset.

Narancs naplementét,
kerek holdtöltéket -
romantikus sebet,
mit a tél föltépett.

Gyűjtögetők vagyunk,
lélekszirom szedők -
álomfoszlány párát
reggelbe lehelők.

Manapság ismerőst,
lájkokat is gyűjtünk -
profilok gyártása
bocsánatos bűnünk.

Gazdagok lehetnénk,
kincsünk töméntelen -
szívünk mégis üres,
szeretni képtelen.

(2018. augusztus)

A Kápolna

Mindenség-érintő 
láthatatlan kezed
világokra segít, s
ugyanazzal temet.

Nem győzök ámulni
e művész trükkökön,
rejtőző bűvészként
varázsolsz tükrömön.

Átfordítod képem
satírozott fényét...
oly sötétnek tűnik
innen a te békéd.

(feldúlt harcos szeme
tekint a távolba
csatákban kivérzett
lelkében gázolva)

.....

Jó és a rossz között
őrlődünk mindnyájan,
kaptunk útmutatót...?
mondod: fűben-fában -

s keressük azt folyton
erdőkben ácsolva -
szétvágott rönkökből
épül sok Kápolna.

(2018. július)

Jer

Jer, szépülj velem.
Szépségem 
égen, réten
kertekben terem. 

Jer, szemérmesen.
Úgy izgat
széna-illat
ledér rejtelem.

Jer, felhő játszik.
Tornyosul
reánk borul
a menny teázik.

Jer, igyunk vele.
Falevél
szomjas legyél
nyárral tölt tele.

(2018. június)

Fen(n)ségek

Magasra vágyó, túl dölyfös álmok, 
föld porát lenézve iszkoltok onnan - 
inkább felettünk, az égi otthonban 
elszenderedvén csillaggá váltok. 

.....

Fényes slafrokban ballag a hajnal,
bágyadt kisbolygókat terel tanyáján:
"haladás, haladás, ne állj ma báván,
járjad kerengőd pitymallat-zajjal."

.....

Selyemstólát vált nappalra a táj...
(antracit árnyalat mennysutba kerül)
válláról áttetsző harmatsál repül, s
peckesen lépked, mint egy főlakáj.

.....

Ó, büszke álmok, sárga kavicsok!
Túl elérhetetlen messze alusztok.
Felpillantok rátok, súgva: szervusztok -
ha netán jöttök... világra nyitok.

(2018. április-május)

Időszabó keze nyomán

Tüskebokrot lépő, hajlott tavaszom...
ígérted, hogy sietsz, foglak szavadon -
vártalak, mint mindig rút telek után,
régóta te varrod legszebbik ruhám.

.....

(Időszabó keze nyomán szétszakad
a férc, nézd, reszketeg és telet-nyarat 
összeöltve gyűszű nélkül dolgozik,
mint hajdanán anyám, s ujja elkopik.)

Fogy a szövet, foszlik, rojtosodik már...
nem jut arra gomb, sem maradós cipzár -
jó lesz nekem így is, ne búsulj, mester,
kőszívű lett sorsom meztelen megver.

.....

Tüskebokron járó, szegény tavaszom...
ígérted, hogy sietsz, foglak szavadon -
vártalak, mint mindig zord telek után,
simuljál testemre, szúrd át bőrruhám.

(2018. március/április)

Ébredet

Talán a holdban, talán a napban,
talán a szélben (mind magasabban)
- valahol lenni, lenni kell végleg -
felhőkbe bújva rakhatunk fészket.

Talán a fákban, zöld levelekben,
talán a kertben, földbe vetetten -
kicsíráz magunk erősebb sorsot,
olyat, mi ettől jobban kiforrott.

.....

Talán majd vízen, talán majd hóban
(talán... ha elfogy utam alólam)
átröppen lelkem semmi határán,
s itt hagyom versem betűit árván.

(2018. március)

Dorkának

Vágyam elvisz tehozzád,
már fogom a kezedet -
baba-szeres(s) bőrödtől
összes sebem beheged.

Ásítasz egy angyalkát,
színaranyban fürdőzőt -
mosolyogsz rá szárnyakat...
föléd repít, mint őrződ.

.....

Anya, apa vigyáz rád,
de eggyel több sosem árt -
(s éj pengeti gitárját...
tündér csipkézi álmát)

(2017. február-március)

Tévhit

a fürtjeidben 
bujdosó
vadóc kóc 
- szél szerelmese -
angyalhajat 
irigyelt meg 
és szemez vele
vágya tárgya
aranysárga
szikrázó fejék 
átköltözne
mihamarabb
- csábít messzeség -
fejhez ragadt
vasmarkolat
nem engedi el
segítséget 
szerelmétől
kér szépszerivel
ám a szélfi 
önző
konok
nem adja tovább -
így azt hiszi
csakis neki
sorsa mostohább

(2018. január/február)

Ripők

Az érdemtelenek nagy szigetén
tapsorkán morajlik más sikerén -
(tenyerem vöröslik, fáj is néha...
hagyni kéne ezt már, lennék léha)

.....

Akit nem hizlaltak elég ésszel,
annak agysejtjein dúl a kényszer
futni hosszú távon "aranycipők"
nélkül, annak neve...az, az: ripők.

Pökhendi, kérkedő, faragatlan
fazon, s épp erre tart sas-alakban
és vállamra röpül, csőrét mélyen
a húsomba vájja, hogy (jaj) féljem,

féljem őt, amíg majd szívja vérem -
rogyadozva tűrjem, bőröm égjen,
ahogy falja, nyeli bensőm mohón,
kéjjel...de elég! Hess, uralkodóm!

.....

Az érdemtelenek nagy szigetén
lelkesen tapsolok; lám, mily erény -
tenyerem vöröslik, fújom néha...
(szentül delejez a "más" szisztéma)

(2017. december / 2018. január)

Régi téli fotók

Szánkóm húzva kacagtál felém
- egyensúlyom kerestem rajta -
rátaláltam, s nevettem veled...
kacsintottál, új mosolyt csalva.

Mindezt fénykép őrzi csak, fotók
- a múlt század derekán történt -
ahogy nézem, feldereng bennem...
de homályos, kor-lepte ködként.

Talán akkor voltál ott boldog 
utoljára szívből, őszintén ...
arcod ragyog, üdébb a hónál,
ami hullt, hullt; örömöd szintén.

Én, egy kicsi lány tettem ezért
- bár ezt ötven év múltán hiszem -
de megkésve is felemelő,
hogy élhettem így valakiben.

(2017. december)

Lelenchúrt pengetve

Lássatok majd akkor is, ha már 
nem leszek tépett tollú madár -
akkor is, ha fényes zakómon
sikongva csúszik a napsugár...

és majd akkor is, ha vérszegény
dalom kopott kottája helyén 
Holnap egy új füzetre lelek,
izzadva a hangjegyek hevén.

Szeressetek akkor is, ha már
elmúlt belőlem a cifra nyár -
akkor is, ha garázda vihar
köröttem bottal tombolva jár...

és majd akkor is, ha ájultan,
öntudatlanul jajong múltam
visszakérni a megteremtést...
tagadva, hogy emlékbe bújtam.

(2017. december)

Őszvégi anzix

Rámhajol az Éj -  
kék, széles szája mély  
torkából hörög,
párát köp, gőzölög.

Fáznak a felhők -
napsugaras kendőt
szaggat szét a szél,
rojtján a nyár alél.

Deres föld dagad
vetkőző fák alatt -
sorsom lepereg,
levelek - veletek.

Lassul a ritmus,
(ez őszvégi himnusz)
dallamcsizmában
poroszkál utánam.

(2017. november)

Időmarás

Észre sem vettél. 
Én nagyon láttalak. 
Csukott szemem
ablakán át kiesett
az idő, omlottak
a bezártság-falak.

Ott álltál háttal
közös életünknek,
hajadból vagány
jövőkócok csüngtek -
annyira 
annyira 
vágytam
kifésülni mindet,
s közéfonni
saját tincseimet...
Ám egyszer 
eltűntél.
Hirtelen
minden időt 
zsebre tettél -
és biztosan
(ahogyan ismerlek)
szerteszét engedted
valahol, akárhol,
ahol...
pirosak a rétek
és fehérek az éjek
és a szavak nefelejcs-
kékek, ott...
ahol nekem sosem
volt, sosem lesz
helyem.

És én azóta keresem
azt a néhány percem,
amikor megálltak 
az órák -
temiattad
bennem.

(2017. október)

Szeptemberi levelek

A teraszon
pont mellettem
levél csattant 
nézd, felvettem

az ősz küldte
szélforgással
dalolt hozzá 
lett postásdal

üzent nekem
kapok többet 
a seprűm is 
nyakon törhet

hajthatatlan
száraz avar 
mindent zörgő
paplan takar.

(2017. szeptember

Hagyaték

Rátok hagyom majd a sárgarigó dalát,     
a rózsalevélről gyöngyöző harmatom;  
nyárvégi tücsköket zenélő pamlagon...  
ahol most éjente koncertjük hallgatom.    

Forró zápor nyomát lábbelitek talpán...   
fagyott háztetőkön csillámló porhavat - 
egy kismókust, amint faágakon szalad, 
hogy emlékeztessen: ilyen, aki szabad. 

Rátok hagyom majd a szivárványút ívét,
hisz (csalogat, bűvöl) indulnátok rajta;
... kicsit rácsúsztatom akkor a házakra,
s tarka könnyem árka ki sosem száradna.

Aggódó szavaim, mint pillangók tánca...
megrebbennek olykor szerte elmétekben -
itt maradtam mégis, dolgom elvégeztem
... az örökség belül, bennetek létezzen.

(2017. augusztus-szeptember)

A Bősz Szél Monológja

Kiszakít a Bősz Szél egy fodros darabot
az égből és feléd nyújtja, kék halomba'...

"nézd, távlatot adok neked; legyen foltja
rongyos vágyaidnak, amiktől nem láttad
legszentebb álmaid a múlt-fergetegben;
mégis úgy álltál ott, a káosz közepén,
mint a zűrzavarból született jövevény,
eltökélt voltál és kemény. Irigyeltem.

.....

Vétkesnek hittelek. Ma azt kérem, vedd el, 
szelídítsd magadhoz vadóc reménységem -
Nap hajából téptem. Beteges, vérzékeny
a nyár... vörös bőrét éles karmom marta.

.....

Talán nem kell ez már? Sorsod leterített?
Megelégszel vaksi, pislákoló fénnyel? 
Ahogy a Hold mögé bújó csillag kémlel?
Hervadt lélekvirág, ez lettél, látom én.
Aki elültetett... nem jár már e kertben.
Alig van itt mozgás, csak szélforgó pörög -
meg-megfújom néha, hogyha erre jövök...
Bokrok közt hintaszék riadt szúja nyüszít."

Kiszakít a bősz szél egy fodros darabot
az égből, s  ... Holnapot vajúdik karodba.

(2017. július)

Szívügyek, s egyebek

Az Érzés szoknyájának korcán a múltidő,
(mint felhevült vasaló) kéjesen átnyomul -
a sűrűbb gyűrődésnél bronzos fohász tolul,
s ásítva les zsebéből két lyukas nyúlcipő.

Eme sikkes küllemhez sürgősen párt választ,
így nem figyel rendesen a csúf hozományra -
pedig többen fecsegik: bizony monodráma
lesz végül ebből, a férj nagy elvárást támaszt.

.....

Mezítláb fut tovább, a csenden csattan talpa;
satnya karja Hold mögé szellőtollal üzen:
"Kialudt, kialudt, jaj, szívügyem volt tüzem...
Hé, Napkovács, üllődből szikra pattanhatna."

(2017. június)

Ifjak maradtak

Gyermekarcok hatvannyolc tájáról...
szemünk izzott kamaszos bájától -
ott játszottunk, hol szüleink tették, 
gödörparton nem nőtt a betegség. 

......

Könnyharmat ült pilláimra minap,
tekintetem húzta, mint az iszap -
bukdácsoltam korhadt gátjaimban...
szomjam olt'ni állott kútból ittam.

Megidéztem pár régi barátot...
kikkel (te Úr) országodat járod -
olyan zsengén rendelted fel őket...
épp, hogy éltek valamit előtted.

Vittél komát, szerelmet magaddal,
mi maradtunk, míg a pillanat hal -
és ha már az sem él, időnk leáll...
békét lelünk, az érzés szerteszáll.

.....

Gyermekarcok hatvannyolc tájáról...
ösvény nyílt meg a Holnap házától -
némelyeknek elfogytak az utak...
Hol szárnyalhat most az ifjú tudat?

(2017. április-május)

Csak egy rigóért

Mily kicsiny az ember Időszemmel nézve,
s e szúrós tekintet ott csüng múlton, jövőn -
láthat gyermekként és pásztázza kikötőm,
ahová egyszer majd a végzet csempész be.

Irigylem tán ezért? Nem tudom, nem hiszem;
de ha megengedné, bámészkodnék vállán.
Sőt, ha sarcot kérne, azt is biztos állnám.
- Cserében kegyelmes íriszén őrizzen. -

Hogy évek teltével, nélkülem-napokon,
visszavarázsoljon a maradottakhoz...
Hadd ringasson rigót (sokatokban lakoz)
elmék erdejében jövevény fasorom.

(2017. április)

Áldás nélkül

Nevetve mesélted: a muskátlik fáznak,
reggel összesúgtak, rajtuk dér portyázgat -
...és a nárcisz szirma... kókadtan didereg,
... oly kikelettelen... s marnak a hidegek.

Mutattad a fákat, mindegyik virágzott.
De a hajnali fagy itt-ott még világlott -
megcsípett levelek barnultak az ágon...
ablakomat rájuk múlt-szélesre tárom.

Emlék-szemem nézi azt a régi kertet...
ahogy az elmúlást tenyeredbe vetted -
nem lesz ebből semmi, tartottad elibém,
bolonddá tett minket tavaszunk az idén.

Hasonló időket élünk most, anyukám;
reszket a rózsatő, április vadul ám -
ridegek az esték, kabát kell nappalra,
a tél bakancsának leszakadt a talpa.

Ráérek merengni bagatell dolgokon;
kinn az eső gyomlál, én agyam foltozom;
varrogatok belül, hímezek éveket...
hogy az üreset is tartalom töltse meg.

Tudom, türelmetlen voltam néha veled,
annyira bánom már, gyötör ez eleget -
éreztem magamban, mi volna a helyes;
rám-piríthatnál, ám... tekinteted jeges.

Utólag eszmélünk, mi a legfontosabb...
harmónia, szépség, leskődni dombokat -
szeretet-bimbókat meghittség talaján...
és amíg gondozzuk: áldás az, mindahány.

(2017. április közepén)

Pőre lélek

Nem kell takaró, jobb nekem, ha fázom,  
minden, amit adsz, metsző, jeges álom -
nem melegít fel, ha rám dobod nyarad,
hisz nyaradban is...  bőrömre hó tapad. 
.....

Nem kell a szó sem, hamisan őszinte,
inkább maradok csendes magányomban -
elhantolt hangom fejfáján szám koppan,
s mellézuhanok néma, álszent frigyre.

Nem kell szánalom, bocsánat és hűség;
bűnhődtem értük, magam feloldozom -
megváltóm leszek, átlépve dolgokon...
mellkasom üres, szívem messze űzték.
.....

Nem kell takaró, jobb nekem, ha fázom, 
minden, amit adsz, metsző, jeges álom -
nem melegít fel, ha rám dobod nyarad,
hisz nyaradban is...  bőrömre hó tapad. 

(2017. március)

Aranyhímzett éjszaka

Bontogatom adományát
az Újjászületésnek -      
(mikor a kert virágai    
már nyugovóra térnek)  

éjszalaggal átkötözve
itt hagyta a teraszon -
kóstolgatom jóízűen...
érzékimmel belakom.

Zöldparfümje illatárja
vérpezsdítő, belátom -
és ez oly friss, eredeti
... légfilterrel teázom.

Kaptam mellé csillagokat,
számolgatom, mennyit is -
duplaszálú arany hímzést
varr fölöttem április.

(2017. március/április)

Hajtások

Vértelen hónapok,
szürkés-fehér hetek -
intek egy utolsót...
messzire menjetek.

Amott, túl a sarkon,
hogyha befordultok -
mínuszok költöznek,
a morcosabb duzzog.

De megállni nem kell,
haladjatok tovább -
majd ők kiegyeznek,
s pirul a pipogyább.

Arrébb köt fülvédőt
dérmenyecske ángyom -
a pörgő motringgal
lábnyomotok játsszon.

Tempósan, tempósan,
vissza se nézzetek -
Tavasz irányából
zöld utak fénylenek.

(2017. február-március)

Anomáliák

Már számban keseredik az édes méz,
és hűs kezemben sasszét jár a pohár  -
majd (földre esve) huppan csuporhasa;
hm, ragacsos tollú, döglött üvegbogár.

Dohosan pang bennem a téli fűszer,
friss ízekért sóvárog húsom, vérem -
állott levegőt szusszant ki-be tüdőm,
míg rózsákról álmodom hajnalréten.

Túl hosszúnak érzem a hónapokat,
- bár a napok szaporán menetelnek -
oly titokzatos összhang lehet köztük,
hogy... aligha érthetem e szerelmet.

Ám még mindig nappalom az éjszaka,
és csak töltődéshez kell a sárga fény -
mert alkotni sötétben, némán tudok,

Virág nélkül viszont...?
Az összes szó koravén.

(2017. február)

Hattyúdallal fizetve

Szemem sarkaiból kicsordul a tegnap;
a piros asztalon reszketve imbolyog - 
boronálják arcom bánatos fintorok...
látod, a fájdalom mily kevésért megkap.

Egyéb sem jut neki, mint viseltes, tompa
lelkem holt darabja - aprópénz ez, tudom -
mégis megelégszik vele; ó, Krisztusom,
mikor lettem ilyen élettelen, csonka?

Valahol, magamban... néha összefutok
egy tetterős nővel, mosolygós szájúval -
aki bátran rámszól: minek e hattyúdal?
Kihullt tollaiddal írhatod himnuszod.

Szemem sarkaiból lecsordul a tegnap;
noteszom fedelén átfolyva imbolyog - 
foltokban nőnek ki múltliget birtokok;
... itatóssá fásult e gyűrött füzetlap.

(2017. január)

Verdesünk

A kicsi cinkéket... látod-e, anyukám?
Rémülten keresnek reggel és délután.
(Toporgásuk lüktet pőre gally tónusán.)
Minden vajasdoboz olyan üresen leng...
azon az udvaron még a szél is feszeng.

A kicsi cinkéket... hallod-e, anyukám?
Árva lett ott a ház, mint nyárfa a pusztán.
(Csak madárkák sírnak a gazdájuk után.)
Messzi mentél tőlük, éhesen röpködnek,
az etetőkbe - mag helyett - dér költözhet.

.....

És engem látsz-e itt, távol mindenektől?
Úgy rianok, mint ők, vérzek belső sebből.
Helyem keresem a régi helyem mellől....
Sem állni, sem ülni nem enged a lábam,
száz cinkével szállok január havában.

(2016-2017 fordulóján)

Szülőtlen

Félárvaságom helyett 
egészet kaptam - 
anyukám is itt hagyott,
magam maradtam.

Akik születésemtől
mellettem voltak...
- mint életem tanúi -
mindketten holtak.

(Ki emlékszik eztán a
szőke kislányra...
ki áhítattal nézett
a szomszéd srácra?

Ki emlegeti majd a 
porcelán babát...
a titokban hazavitt
tacskó kiskutyát?

Az örökké rohanást;
tűzpiros motort...
amivel a kamaszkor
árokba sodort?)

Amit csak gyermek láthat
gyermeki szemmel...
beszélném még velük, de
elkéstem ezzel.

Lettem hát e régi kor
emlék-őrzője...
viszem közös dolgaink
égi mezőkre.

(2016. december)

Korfesletten

Az öregségről nem tudtam semmit. 
Szembejött velem ócska ruhákban -
szakadt kardigán nyögte keservit,
lábán bakancs, sosem látott pertlit...
mi közöm hozzá? Nem én ruháztam.

Egy idő múlva megállt mellettem.
Később jött velem, árnyába bújtam.
Nadrágot adott, melyet felvettem,
úgy néztem ki, mint ő, korfesletten;
már nem akartam lenni az újban.

... az öregség tud rólam valamit.
Vigyáz rám hangja, óv barátsága -
értő mosollyal vezet haza, mint
olyan bölcs, kinek halljuk tanait...
nem baj, ha szegény, s nincs jóruhája.

(2016. november)

Gyászbetyárok
 
Oly fontossá válnak a holtak 
akkor, mikor már eltávoztak -
miért nem addig lobog a láng,
amíg mindőnknek ez a hazánk?
 
Hihetjük, néznek le magasról;
ránk, akik nem értünk szavakból -
dadogunk, hallgatunk, áldozunk, 
viaszfüsttel jattol ma sokunk.
 
Megbocsájt mindent a Teremtő,
ha imát súgsz most, te esendő -
mit számít, becsülted-e addig?
Kegyeleted Vég nélkül... alszik.

.....
 
De felébred rögvest a zajra...
hisz koporsó döccen; zavarja -
ott száll a szeretet kontúrja;
a szél fel is kapta, hogy fújja.

 (2013 augusztus / 2016. november)

Avarágyasok

Gesztenyefiúk, gesztenyelányok,
hassal a fűben semmit sem láttok...
szép-barna fényes kabátra lépek,
jaj, véletlen volt, elnézést kérek.

Gesztenyeliget, gesztenyeerdő,
ágytakarón csüng avar-esernyő...
csodás szunyálni alatta ősszel,
nincs is mit nézni, le a redőnnyel.

Gesztenyebébi, gesztenyebölcső,
október anya termést özönlő -
bújik a gyermek, szúrnak a burkok,
tél bácsi hátrébb, kissámlin pusmog.

(2016. október)

Süketelős

Minek a sükethez beszélni?
Úgysem hall meg semmit -
bár, alkalmi süketnek néz ki,
nem akar ő észlelni senkit.

Fülét a hang tette beteggé,
kagylóját becsukta -
a valósat inkább képzelné,
a Ma Szövegét régen unja.

Gondoltam, hátha segíthetnék
kinyitni a zárat -
betűim kopogtatnak: tessék
beengedni; Időm nem várhat.

(2016. szeptember)

Kallódás

Érteni szeretném ezt a világot,
átlátni ködön, fényen, szitán -
ám, mikor Isten az égből kirázott,
(szerintem)
fogta a karját egy-két zsivány.

Mit ér a tiszta, önzetlen teremtés,
a nyíltszívű, fennkölt alkotás,
ha a létrejött mű túl balszerencsés,
gonosz-körmöktől vájt karcolás?

Többen tarthatták lelkem az elején,
(kétkedők is az "atyaságban")
de végül lezajlott a nagy esemény:
az Úr engedett, haza(?)szálltam.

Így aztán mások keze sem szoríthat;
(eltöltött szánalom, csodálat)
talán e rögös földön meggyógyíttat,
reméltem értelmet, csodákat.

Átlátni szeretném ezt a világot,
olvasni ködből, fényből, térből -
ám, mikor Isten az égből kirázott,
(szerintem)
odébb lökték... a Mindenségtől.

(2016. szeptember)

Csillagének hárfahangra

Hárfa szól ma, bájol, hangja fényt nyalábol,
ölbe veszem védőn, mondja: legyél kérőm...
(csillámos szeretőm, utamon vezérlőm)
karolj, ne engedj el, akkor sem, ha fázol,

akkor sem, ha holnap más dallamra vágyol.

Sír a húr itt bennem, érzem, illik mennem;
látszik már a Hajnal, színekkel marasztal...
(ábrándos sóhajjal szülte meg egy angyal)
méhének gyötrelmén útravalóm zengem,

de

ma reggel pattant el legtündöklőbb terhem.

(2016. június)

Sorbontók

Szavak futószáron körbe-körbe járnak,
vakbuzgón, jelzőtlen, alázatos fejjel... -
közülük néhány még éjjelente versel,
de legtöbbjük fáradt, a csodákra már vak.

Ma reggel egy csapat kilógott a sorból,
szétrágták kötelük, szabadon nyargalnak -
annyira boldogok, lehetnek tartalmak...
nem helyben topogók a hazátlan zsoldtól.

Mert mi haszna annak, ha kimérik utunk,
ha arra kell menni, amerre mutatják... -
(az élet így is, úgy is kaszás-mulatság)
ítélhessünk magunk: állunk-e vagy bukunk.

Csapódni azokhoz, kik tűz mellett ülnek, s
így kegyet remélni, elegáns, nem mondom -
és mennyivel könnyebb osztozni a koncon,
mint zsákmányért futni, mi ellenszegülhet.

Szavak futószáron körbe-körbe járnak,
egyre erőtlenebb, fásultabb a banda... -
felcsillanó szemmel nézik, kik rohanva,
kötelük szaggatva növesztenek szárnyat.

(2016. május-június)

Legbensőbb dallamok

Boldog beszélgetés, önfeledt szókígyó,
ti, gombolyag-ágyas, lágy betűfonalak -
(Látod, mégis, mégis, nekünk sikerülhet!)
Éjjelben-nappalban magamban hordalak.

Szívjegyekkel írom édes dallamomat;
fenséges, felhőtlen, valódi énekem...
s az, akihez tőlem szökken át a nóta -
karomban alszik már derűsen, édesen.

.....
 
Örömnek ősapja, sugárzó Reménység,
sarkig nyitod kapud a koránkelőknek -
sajnos félig vakon és nagyot is hallón
torpanunk szélesre tárt ajtód előtt meg.
 
Elég néhány mosoly, szívélyes kézfogás
és döntő lépést szül a szent felismerés -
bemegyünk házadba tiszta üdvösséggel,
ahol minden részlet szerelemtől egész.
 
Jelenünkbe jött a hőn áhított élmény,
bekövetkezett hát, amiről álmodtunk -
csillagok szikráznak legbensőbb egünkön,
emlékeztetve, hogy mi lettünk a holdunk.

(átdolgozás: 2016. április)

Könnytócsák gyermekszemmel

Egyre többet sírnak az istenek.
Hull a könnyük márciusi őszben.
Mi szárazon maradna, nincs olyan -
a fák vízben tocsognak, cipőtlen.

Szétszakadt már az avar-harisnya;
darabjai, mint levél-fodrocskák...
felröppennek a zaklatott szélben -
s alászállva a hintát foltozzák.

A játszótér csendes, most este van.
Aludni tért a virgonc gyerekhad -
dehogy zavart közéjük tócsa, sár,
... istenek bánata rájuk nem hat.

(2016.március)

Korkorsó

Szomjazik a korsóm, konganak a  pincék,
elfolytak az évek...még több időt innék.
Csodálkozom folyton, mire e rövidség..?
Cudar perc-fegyőrök - aligha őrizték.

Még több időt innék. Órákat, kortyokban.
A kimért napokkal rosszul gazdálkodtam.
Sokat néztem (léha), ahogy a Tűz lobban
és hevertem mélán magamra hagyottan;

ám milyen jó volt ez, így pihent az elme;
közben elfeledte: gyorsan itt az este...
újabb Éjmadár szállt szárnyával verdesve,
halovány bőrömön nyugvásra lelt teste.

Szenderedett rajtam, én pedig hallgattam
szuszogását óvva Hold-színtől lankadtan.
Gyermekét őrzi így anya, hűs hajnalban, s
szeretné félni őt mind tovább, gyakrabban.

Innen fakadhatott a csuprom hiánya...
(félig csukott szemmel sötétet vigyázva) 
s kilöttyent a leve korom-szivárványra;
talán ez lesz neked... Jövőd talizmánja.

(2016. február/2019 április)